Page 30 - Microsoft Word - A MÁSIK OLDAL II_bQvített__2_.doc
P. 30
elcsendesedett a harc, sok évvel később már tudtam, hogy ez az
hazaárulás előtti csend volt. Mi, srácok kis csapatokban jártuk a
várost. Láttam a Nemzetinél a Sztálin szobor maradványait, de
a vas pajszert nem tudtam felemelni, és azzal letörni egy
darabot belőle emlékként. Láttam a sok betört ablakot, az
érintetlen kirakatokat, a földön gyűjtött pénzt, a fiatal katonákat,
amint leszálltak a teherautóról, és elvegyültek az emberek
között, a nemzetben mélyen hívő munkásembereket, láttam a
Thököly úti rendőrőrs ajtaján a lakonikus kiírást: Hazamentünk.
Láttam megölt, megégett orosz katonákat, kiégett tankokat,
páncélautókat. Gyűjtöttem a lelkes hangú újságok példányait és
a szórólapokat, de valaki a családban később – gondolom, a
forradalom után - megtalálhatta és eltüntette azokat, mert soha
nem kerültek elő, a pisztollyal egyetemben, amit szintén
elrejtettem.
A városban mindenfelé járva érezni
lehetett az összetartást, az
összetartozást. Az emberek
csoportba verődve beszélgettek.
Szabó Dezső írótól olvastam
később e szép sorokat hasonlóról,
egy olasz emberről írta, de helyén
valónak lehetett érezni a korabeli
Magyarországon: „Milyen boldog
nép az, ahol a haza így be van
építve a legegyszerűbb munkásba
is. A közös múltból, közös munkából, közös életérdekekből,
közös szenvedésekből és örömökből kiépülő szellem világa,
melyet ellenség meg nem szállhat, békekonferencia szét nem
oszthat. Ez a meghalhatatlan szolidaritás, az egyetlen igazán
29

